2016. február 7., vasárnap

Happily ever after

4. fejezet

„Világok pusztulásánŐsi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.” (Ady Endre)

- Jó reggelt Hope! – köszöntött egy friss és erős hang reggel korán.

- Nem akarok felkelni! – húztam a fejemre a párnámat.

- Pedig muszáj lesz! – közölte és a következő pillanatban éreztem, hogy elkezd csikizni.

Hiába visítoztam, nem hagyta abba, legyűrt maga alá és nem kegyelmezett. Végül sikerült felülnöm, de még mindig nevettem. Nick abbahagyta, közel hajolt és megcsókolt.

Mostanában mindig így ébreszt reggel. Ha épp nincs halálos hangulatában, akkor nagyon kedves tud lenni. A csókjai egyszerűen tökéletesek. Ahogyan megérint az ajkával, mintha minden idegszálam vigyázba állna és várná a folytatást. De az elmarad, mindig. Én már készen állnék egy kicsit többre, de Niklaus valamiért nem megy tovább. Nem értem, hiszen mindig azt mondja, hogy kellek neki és hogy az övé vagyok. Akkor miért nem közeledik, miért áll meg mindig?

Ahogy a sarkára ült, az arcát fürkésztem valami jelzés után. Csak elmosolyodott, megsimogatta az arcomat és felkelt.

- Gyerünk kicsim, ki az ágyból! Ma még sok dolgunk van.

Mivel a visszaalvás reménytelen, inkább szót fogadok, és megyek utána engedelmesen. A reggeli ismét túl sok. Megeszem a nagyját, aztán kiskutya szemekkel pislogok, hogy ne legyen mérges rám. Már lemondóan, de jókedvűen csóválja meg a fejét. Elmegyek felöltözni, de félúton megállít.

- Nem edzeni fogunk. Ezúttal kimegyünk meglátogatni az édesanyádat és elhozni a holmidat tőle.

Megfagy a vér az ereimben, ahogyan a szavai elérik a fülemet. A lehetőség és a bizalom, hogy kimehetek nagyon is imponál, de az, hogy újra lássam anyámat nem. Lassan fordulok felé, és úgy nézek rá, hogy lássa, azt gondolom, elment az összes esze.

- Te meg vagy hibbanva? Én nem megyek!

- Ó, de még mennyire, hogy jössz. Az, hogy a vállamra vetve vagy a saját lábadon már a te döntésed. Nem értem, mi a baj. Mitől félsz? Ott leszek melletted, nem hagyom, hogy bántson. Csak emlékeztettem a világra, amelyet elhagyott.

- Te idióta vagy , ha azt gondolod, hogy erre rá tudsz venni. – kiabálok szinte.

Még kettőt sem pislogok, és máris csattan a tenyere a fenekemen. Egy pólón és bugyin kívül nincs rajtam semmi. Próbálok kiszabadulni, de amíg 6-ot a fenekemre nem csap, jó keményen, esélyem sincs. Szívem szerint jól felpofoznám, a baj csak az, hogy én húznám a rövidebbet.

- Nem beszélsz csúnyán és a szemtelenkedést is felejtsd el! – mordul rám.

- Nick, ha a fene fenét eszik akkor sem megyek oda vissza. Kérlek!

A kérlek hatott, az szinte mindig. Ha értelmesen elmondom mit akarok, általában hajlandó meghallgatni és megadni. Viszont amikor megneszeli a hiszti egy apró szikráját is, semmit nem tesz meg nekem. Max. egy kis büntit hajlandó adni, nemhogy szívességet tenni. Lassan – lassan kezdem kiismerni a szokásait. Tudom, mikor kell magamat visszafogni, és mikor mehetek tovább. Amikor mérges vagyok, a szívem és az indulataim hajlamosak átvenni az irányítást, és figyelmen kívül hagyják a józan ész szavát. Olyankor szívom meg.

- Mondd meg nekem, miért nem. – teszi kezeit a vállamra és az állam alá, hogy ne tudjam elrejteni a tekintetem előle.

- Mert nem!

- Akkor menj és öltözz! – paskol a fenekemre és megindít felfelé.

Magamban elátkozom, a kezem remeg és nagyon nem akarom megtenni ezt most. Meg később se. Az a kevés cuccom, ami van valóban fontosak, de egy ipadot bármikor vehetek. Egy darabokra tört szívet nehezebb helyrehozni.

Minden tiltakozásom ellenére elindulunk, hamarosan meg is érkezünk. A repülés kicsit elvonja a figyelmemet. A hátam a mellkasának simul, így miközben suhanunk a felhők között élvezhetem a szédítő kilátást. Kissé hűvös az idő, de nem vészesen. A menteszél is mérsékelt, így hát semmi sem zavar a bámészkodásban. Egy sas épp mellettünk repült el, ha kinyújtom a kezemet meg is tudtam volna érinteni. Nick mellkasán éreztem, hogy kuncog és versenyre kelt a madárral. Mi nyertünk, bár kitartó kis barátunk követett egészen amíg ereszkedni nem kezdtünk.

Az utolsó reményem – miszerint nincs itt senki – szertefoszlott a nyíló ajtó láttán. Az a majom volt az. A nevelőapám, de csak jobb szó híján, mert a többi, nyomdafestéket nem tűrő szót inkább nem írom le. Figyeltem a reakcióját a megjelenésünkre, de semmi. Hátranéztem Nickre, mire ő gonosz mosollyal az ajkán válaszolt ki nem mondott kérdésemre.

- Nem lát minket, elfedtem a jelenlétünk előle. – ellépett mellettem és beállt a fickó elé.

Láttam a pillanatot, amikor neki is megjelent. A megdöbbenést hamar felváltotta a rémület. Az angyalom hátrahúzta a karját és úgy orrba vágta, hogy éles reccsenést követően ömleni kezdett a vér belőle. Talán kicsinyes vagyok, de élveztem, hogy ez egyszer ő is visszakapja a fájdalmat.

- Tűnj el! – parancsolta és a drága „apám” olyan gyorsasággal szaladt el, amit még egy nyúl is megirigyelt volna.

Szája szélén mosoly játszott, ahogy becsöngetett a házba. Nekem meg visszatért a görcs a gyomromba. Anya kinyitotta és rögtön falfehér lett.

- Szia, Lena! Bemehetünk? – kérdezte teljesen udvariasan.

Az ajtó kitárult és mi bementünk.

A nappalinak nevezett helyiségben leültünk és megpróbáltunk társalogni. Teljes kudarc! Anya két másodperc alatt felkapta a vizet.

- Hogy merészelsz idejönni? Takarodjatok ki innen! Mind a ketten! – nézett rám gyűlölködő szemekkel.

Nagyot nyeltem és igyekeztem megőrizni a méltóságomat.

- Nem megyünk el. Lena, ezt nem így kellett volna csinálnod. Ott voltunk melletted, de te elszöktél! Ha Chris még élne már nem is tudnál leülni egy jó darabig!

- De nem él!!! – ordította – Tűnj el és vidd ezt a fattyút is!

Ez már nekem is sok volt. Felpattantam és közelebb léptem.

- Miért nem mondtál soha semmit? Miért kellett elviselnem azt az undorító férget??

- Hogy? – levegő után kapkodott, majd lendült a keze, mire automatikusan összehúztam magamat.

A tenyere nem ért célt, mert Nick elkapta és engem egy kicsit távolabb húzott.

- Miért gyűlölsz ennyire???

Nem kaptam választ, mert anya belemélyesztette a fogát Niklaus csuklójába. Az fájdalmas nyögéséből ítélve elég erősen. Kirántotta magát és megpördítette anyámat. Azt hittem mindjárt őt is elfenekeli, de nem tette. Csak összefogta a csuklóit a háta mögött és egy csettintésére egy bilincs jelent meg, amit gyorsan használatba is vett.

- Menj, pakold össze a cuccod!

- De…

- Nyomás!

Elszaladtam a szobámba, de még hallottam, hogy Nick azt suttogja Anyának, hogy „vissza fogunk hozni”. Anya válaszát nem értettem. Nem is akartam.

Mire visszaértem, eltűnt. Ránéztem az arkangyalra, aki most éppen egy fényképet nézegetett. Nem én voltam rajta, nekem nem voltak kitéve képeim. Anya és az a barom ölelték egymást rajta. Utáltam azt a képet.

- Hova lett?

- Elvittük egy olyan helyre, ahol egy kicsit gondolkodhat.

- Angyal???

- Tessék?

- Ezt nem teheted!

- De igen, és már meg is tettem. Meg van minden? Menjünk. – ragadott karon és kezdett el maga után vonszolni.

Csakhogy az ellenállásomra nem számított. Befékeztem és nem voltam hajlandó mozdulni.

- Ne tedd próbára a türelmem!

- Hova vitted?

- Nem kell tudnod.

Betelt az a bizonyos pohár. Kirántottam magam, majd lendületből, a tőle gyakorolt mozdulattal sípcsonton rúgtam. Majd sprinteltem kifelé. Messzire eljutottam, mire elkapott, de nem elég messzire. Ráadásul éreztem, hogy ezúttal tényleg dühös.

Visszavitt a házba és nem szólt hozzám közben. Ami rosszat sejtetett. A konyhában feltett az asztalra, majd lekötözte a kezeimet. Egy széles és puha szalaggal az asztal lábához, kifeszítve.

- Eressz el! – küzdöttem, hogy kiszabaduljak, de a kötelek erősen tartottak.

A lábam éppen hogy csak leért a padlóra. Szinte lábujjhegyen álltam.

- Úgy látom nem vagy képes tanulni, ezért most egy kicsit bekeményítünk. Sikíts csak nyugodtan, senki nem hallja majd csak én.

- Rohadj meg!

- Fokozd csak, kishölgy. – nevetett, de ez nem jó fajta nevetés volt.

Hirtelen hideg levegő csapta meg a fenekem és ebből tudtam levette rólam a ruhát. Megborzongtam. Ez most fájni fog.

Miután kihúzott pár fiókot elém készített az asztalra egy nagy fakanalat és egy hajkefét. Nagyot nyeltem, szívem a torkomban dobogott. Mindegy csinálja, de nem fogom megadni neki azt az örömöt, hogy lássa rajtam, mennyire fáj.

A kezével kezdte. Szépen lassan, kicsiket ütött, majd egyre erőteljesebben csapott a fenekemre. Nem volt benne minta. Hol felülre, hol lentre. Hol jobbra, hol balra. Hol tartott szünetet, hol nem.

Nem számoltam, de addig folytatta, amíg ki nem adtam az első hangokat. Nem akartam, de csípet és égetett a tenyere. Számat összeszorítottam, hátha segít. Nem ért hozzám, elmaradt a szokásos simogatás és a hangja is hiányzott. Elvette előlem a fakanalat és végighúzta a fenekemen, majd rögtön le is csapott. Ezúttal felkészültem a fájdalomra és csak a levegőt fújtam ki hangosan. Hármat egy helyre adott, majd áttért a következő felületre. Szépen lassan megindultak a könnyek a szememből, de nem tudtam letörölni őket.

Amikor már vagy 4-szer körbe járt rajtam megállt és végig simított a bőrömön. Elrántottam a fenekem, de újra nagyot csapott rá, mire nyugton maradtam. Nem szerettem ezt az érzést. Fájdalom volt csak és nem tudtam mikor lesz vége. Mennyire akar még elverni. Szipogtam egyet, de sok hatása nem volt. Tiszta könny és maszat volt az arcom.

Letette a fakanalat, de nem lélegezhettem fel, mert a hajkefe következett. Nagyobb fajta, régi stílusú, masszív fa eszköz volt, mintha erre találták volna ki. A fél fenekemet beterítette egyszerre.

Középre célzott vele, a popsim leghúsosabb részére. De jutott belőle a combomra is. Nem bírtam sokáig. A combom nagyon érzékeny volt és egyszerűen utáltam. Amikor keményebben talált el felkiáltottam és elrántottam magam. A zokogás kitört belőlem, hiába fogadtam meg az elején, hogy nem így lesz.

Nick letetette a kefét és elém lépett. A hajam a szemembe lógott, elrejtett előle. Kioldozta a kezeimet, de nem keltem fel. Letöröltem a maszatot az arcomról, majd mély légvételekkel igyekeztem lenyugtatni magamat. Visszakerült rám a ruha, bár jobb lett volna nélküle.

Felegyenesedtem és belenéztem a szemébe, de nem tudtam tartani a szemkontaktust. Nick megfogta a karom is kivezetett, ezúttal meg sem mozdítottam a kezem. Odakint a karjába vett és felszálltunk. Arcomat a mellkasába rejtettem. Néha meg megrándultam, mert nekem ez sok volt. Túl sok.

Mikor a kastélyhoz értünk egyből lerakott. Egyre nőtt bennem a bűntudat. Nem a rúgás miatt, ő sem a miatt volt ennyire rideg velem. Hanem mert elfutottam, el akartam szökni. Bementem a szobámba, levetkőztem, hasra fordultam és lehunytam a szemem. Ezúttal nem jött be, hogy vigaszt nyújtson. Egyedül maradtam a bűntudatommal, a fájó fenekemmel és egy rakás gonddal.


 Írta: Spring Hope

2016. január 21., csütörtök

Happily ever after

3. fejezet

"Miért tetováltat az ember? Vannak akik egy emlék miatt, mások szeretteik miatt, és vannak akik azért, mert pusztán szép, de mindenkiben van egy közös pont, hogy miért tetováltat: az pedig nem más mint a fájdalom, amit önként vállal az ember. Hogy miért? Mert amíg a tű szaggatja az ember bőrét, addig érzi, hogy igazán él!"

Egy hét múlva

Bármi pozitív dogot írtam le korábban Niklausról, visszavonom. Ez egy önimádó, hatalommániás seggfej, aki jelen pillanatban az ajtóm előtt áll és ordibál velem. Mivel bezártam az ajtót, bejönni nem tud. Éppen, hogy csak sikerült meglépnem előle ma reggel, mikor nem számított rá. Mivel korábban szem előtt hagyta a kulcsokat, csak felkaptam és bezártam az ajtót és nincs hozzá pótkulcs. Vagyis van, csak az is nálam lapul.

Az első napok után nekiláttunk az edzésnek nevezett kínzásnak, mert fel kell erősödjek, mire átváltozom. Én, aki korábban hetente egyszer tornáztam, meg futottam néhanapján, most kénytelen voltam minden nap, minden reggel, délben és este szót fogadni Nick-nek és mindenféle izét tanulni. Mindig azzal kezdte, hogy jól megfuttatott, szinte pórázon, csak épp nem lógott a nyakamba. Ott jött mögöttem néhány méterre és ha lemaradtam, vagy belassultam, akkor nem hagyott békén, hanem még gyorsabb tempót diktált, mindenféle változatos büntetést kilátásba helyezve, ha nem volnék hajlandó csinálni, amit kér. Ezek után harcolni tanultunk, ami vicces lett volna és élvezem is, ha csak egyszer egyetlen ütést sikerül neki bevinnem, de nem. Még csak álmodni sem merhettem róla, olyan ügyesen és gyorsan mozgott. Én hozzá képest egy lajhár voltam. Egyelőre nem adott eszközt, fegyvert a kezembe, gondolom tartott tőle, hogy vagy ellene, vagy saját magam ellen fordítom. Miután órákig gyakoroltatta velem a különböző pozíciókat és mozdulatokat, adott egy óra pihenőt. Nem sok, de legalább egy kicsit leülhettem.

A pihi után következett az intenzív edzés, amikor arra mentünk rá, hogy izomerőt fejlesszünk. Mivel nem volt, és építeni csak akkor lehet, ha van miből, naponta 7-szer kellett ennem, kisebb adagokban, fehérje, vitamin és szénhidrát dús ételeket, amiket legszívesebben a hajára kentem volna. Egyszerűen nem birok annyit enni, mint amennyit ő odaadott. E miatt is veszekedett velem, de nem büntetett meg, és nem fenekelt el, még idáig. Most, hogy eltelt az első hét, lehet ez változni fog.

Az izomépítést követően mehettem „oktatásra”, ami inkább történetmesélés volt. Az angyalokról kellett tanulnom, hogy ismerjem a népem kultúráját, és legyek tisztábban a dolgokkal. Legalább nem volt unalmas és nem is Nick tartotta, hanem egy 30-as éveiben járó vagy legalábbis kinézetre nő, aki a társadalmuk krónikása volt, és mindent tudott szinte. Élő lexikonként, történet mesélőként, igazából élő történelemként funkcionált. Emellett a lehető legkedvesebb nő, akivel valaha is találkoztam. Emilynek hívják, és a párjával együtt Niklaus palotájában élnek. A párja egy nagyon félelmetes harcos, amikor először megláttam meg sem mertem szólalni. Nagy is volt, szigorú is és annyira nem illet Emily karcsú, törékeny alkatához, jóságos természetéhez. De ahogy mellé állt, mintha minden a helyére kattant volna. Nagyon is jók voltak ők együtt. Emily ott volt lágy, ahol Darius kemény. A harcoson látszott, hogy nagyon szereti és védelmezi a nőt. Engem már kevésbé csípett. Már csak azért is, mert ő is ott volt, amikor elkaptak, és nem tetszett neki, ahogyan viselkedtem. Hát ez van, nem lehet, hogy mindenki mindenkit szeressen. Amíg engem nem bánt, nem zavar.

Szóval megtanulhattam, hogy a hierarchiában az arkangyalok magasan a csúcson helyezkednek el és az emberek csak alacsonyan. Ez nem lepett meg. Az viszont igen, hogy az összes arkangyal közül Niklaus a legerősebb, legöregebb és a legtöbbet tapasztalt.

Az apámról is megtudtam pár új dolgot. Nem bírtam sokáig hallgatni, ezért megkértem Emilyt, hogy ne beszéljünk még róla. Kemény téma volt, nem sikerült felfognom azóta sem.

A nap végén viszont akármennyire haragudtunk is egymásra, az angyalommal együtt vacsiztunk és bújtunk ágyba. Csak aludtunk, nem volt semmi több, mégis sokkal bensőségesebb, mintha lefeküdtünk volna. Ezért nem tudtam rá haragudni. Sohasem éltem még át azt az érzést, amikor fontos vagyok valakinek, fontosabb a haragnál és fontosabb egy lábtörlőnél. Eleinte furcsa volt és tiltakoztam, amikor az ágyamba jött, de mikor megmasszírozott, és halkan megnyugtatóan beszélve, dalolva elaltatott a szívembe zártam. Mégis ki tudna ellenállni egy olyan pasinak, aki mesterien ért az izmok ellazításához, a csomók kisimításához?

A hangja rántott vissza a jelenbe, ami cseppet sem volt kellemes. Elfáradtam. Mivel szinte folyamatosan csinálnom kellett valamit, nem maradt elég időm kialudni magamat. Ha volt egy kis szabad időm, azt olvasással töltöttem, időnként annyira belemerülve egy egy műbe, hogy észre sem vettem az idő múlását. Éppen ezért úgy döntöttem ma nem megyek vele edzeni, hanem visszafekszem és alszom egy jót. Neki annyira nem tetszett ez az ötlet.

- Van 1 perced, hogy kinyisd az ajtót, kishölgy és kigyere!

- Nem megyek. Aludnom kell!

- Ha nem jössz ki, ki fogsz kapni. Idáig megértő voltam, de nekem is elfogyott a türelmem! Ha most kijössz, nem lesz következménye. Ha nem, a térdemre foglak fektetni. – közölte halálosan komolyan.

Nem válaszoltam semmit. Csak nem bánt, ha már nem is rosszalkodom, csak aludni akarok. Reménykedtem benne, hogy nem gondolja komolyan a szavait. Persze valahol mélyen tudtam én, hogy ez nem így működik és csak saját magamat áltatom. Letelt az 1 perc, de nem törte rám az ajtót.

- Minden egyes perccel, amit odabent töltesz növeled a büntetésed. – jegyezte meg.

- Ha kimegyek nem fogsz kiporolni?

- De igen. Időben kellett volna erre gondolnod, édesem.

- Akkor nem megyek ki!

- A te döntésed. Nem sokat várok már és betöröm az ajtót. Ma állva eszel azt garantálom. – csendült egy kis ingerültség a hangjában.

Nagyon nem akartam kimenni. Nem is csináltam semmi rosszat. Azért mert neki valami nem tetszik, nekem még tetszhet! A picsába! Hiába húzom az időt, nekem lesz csak rosszabb, de rávenni magam, hogy önként és dalolva kisétáljak… Mintha a csirke a kés alá hajtaná a fejét magától.

Nagy levegőt vettem és óvatosan kinyitottam az ajtót. Csak résnyire, az orromat dugtam ki. Egy szép szempárral találkoztam, Nick elnevette magát, azon, hogy kukucskálok.

- Gyere csak! A kulcsokat kérem most azonnal, mindet!

A kulcsokat kiadtam neki, de nem vette el, hanem helyette megragadta a karomat és kihúzott a szobából. A lendület miatt a mellkasának dőltem. A mellem a mellkasához préselődött, az alhasam bizseregni kezdett. Megmarkolta a fenekemet és megcsókolt. Teljesen elvonva a figyelmemet. Mire elhúzódott a kezében volt a kulcs, és éppen az ajtón igyekeztünk befelé. Leült az ágyam szélére, mélyen a szemembe nézett és egy rántással az ölébe hasaltatott. Végig simított a fenekemen, majd felhúzta a póló alját. Alatta egy rövid naci volt, ami épp hogy takarta a fenekemet. Lassan körözött a tenyerével rajtam, dörzsölgette, közben a másik karja szorosan lefogott.

- Miért kapsz most a fenekedre, kiscica?

- Nem tudom, mondd meg te! – közöltem vele dacosan.

Erre a keze eltűnt, majd éles csattanással találkozott ismét a fenekemmel. Megrándultam a csípős érzés miatt. Újra dörzsölt a tenyere.

- Ne tegyem fel még egyszer a kérdést!

- Mert lenyúltam a kulcsokat, és bezártam a szobám ajtaját az orrod előtt. És mert nem akarok menni edzeni.

- Na ugye, hogy tudod te? – tette fel a költői kérdést.

A következő percben nem hallatszott más a szobában, mint a ritmikus csattanás és az egyre gyorsabbá váló légzésem. Tematikusan haladt. Fent kezdte, középen, majd lent és utána áttért a másik oldalra. Az első pár ütés nem volt nagy vagy fájdalmas. De minél többször csattant a tenyere annál erősebb volt a fájdalom, amely már nem szűnt meg, csak beleolvadt az egyre növekvő melegségbe. A 20. csapás után megjött a hangom is, bár nem terveztem. Halkan nyögtem, mert már rosszabb volt bent tartani. Még kaptam 10-et, aztán a keze nem büntetett tovább. Simogatni kezdett, kellemesen enyhítve az égető érzést a fenekembe.

- Ennyivel megúszhattad volna, de mivel nem jöttél ki időben, percenkét 5 ütést kapsz a meztelen fenekedre.

- Ne! – tiltakoztam, már így is eléggé fájt.

- Ez neked plusz 10 ütést jelent. Állj fel és ne húzd az időt, mert még többet kapsz!

Egy kicsit fészkelődtem, de egy újabb paskolás után úgy pattantam fel, mintha bolha csípett volna meg. Lehúzta rólam a nacit és a bugyimat, ami megalázó volt. Az arcom legalább olyan vörös lett, mint a fenekem. Fejemet lehajtottam, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Nick felállt és feltette az egyik lábát az ágyra. Megpaskolta a combját jelezve, hogy hasaljak rá. Magamban válogatott sértések és káromkodások illeték őt is meg a combját is. Nem volt más választásom, legalábbis, ha nem akartam még jobban felmérgelni.

- Fáj. – próbálkoztam kiskutya szemekkel utoljára, de nem hatotta meg.

- Helyes. Abból tanulsz. Gyerünk!

Áthajoltam, mire a hónom alatt lefogott. Majdnem elsírtam magam, de leginkább a tehetetlenség érzése miatt. Erősen ütött és meglepetésként nem a kezével. Megdermedtem érezve ezt az új fajta perzselét. Kezében egy vonalzó volt. Miután megmutatta, elkezdte csépelni vele a fenekem. Nem tartott szünetet, nem volt bevezető sem. Egyből keményen kezdte, és nem törődött sem a visításommal, amit nem tudtam és nem is akartam visszafogni. Sem a vergődésemmel. Izzó gömbbé varázsolta a fenekem, mindenhol alaposan kipirosítva. Egy örökkévalóságnak éreztem, mire vége lett.

- Jól van. Túl vagy rajta, semmi baj. – váltotta fel a büntetést a cirógatás. El tudtam képzelni, hogy nézzek ki.

Az orrom folyt, a könnyeim csorogtak és borzasztóan fájt. Felemelt és letörölte a könnyeket a szemem alól. Aztán magához húzott és megcsókolt. Kicsinyes bosszú, de megharaptam. Nem túl erősen, de azért érezte. Felnevetett és elhúzta a száját.

- Vadmacska. Hozok neked krémet, aztán felöltözhetsz.

Amint kiment vadul dörzsölni kezdtem, szegény, meggyötört hátsómat. Már enyhült egy picit a fájdalom és a krém, amit hozott sokat segített rajta. Nem gondolkodtam, hogy mit érzek, egyszerűen csak megnyugodtam és felvettem a napi rutint. Ha nekiállok agyalni az csak rosszhoz vezet. Niklaus egész nap különösen figyelt rám, nehogy valami baj legyen.

Tényleg állva ettem meg az ebédemet, de még a vacsorámat is.



Írta: Spring Hope

2016. január 14., csütörtök

Happily ever after

2. fejezet

“Ha szeretsz, sebezhető vagy. Szeress bármit, és biztosra veheted, hogy megszakad a szíved, de legalábbis sebet kap. Ha érintetlenül meg akarod őrizni, ne add senkinek, még egy állatnak se! Óvatosan bugyoláld be mindenféle kis hóbortba és kedvtelésbe, gondosan kerülj minden kötődést; zárd be jól önzésed ládikójába! De ott a koporsóban – ott a biztonságos, sötét, fülledt éjszakában elváltozik majd. Nem törik össze, törhetetlen, áthatolhatatlan, megválthatatlan szív lesz belőle.” (C. S. Lewis)

Könnyebb volt elfogadnom, hogy angyalok léteznek, mint azt, hogy az egyikük elrabolt, elfenekelt és ki tudja, mit tervez még velem.

Nem értettem, miért én? Nem volt bennem semmi különleges, semmi szép. Teljesen átlagos voltam, egy romlott családdal megáldva. Mit láthatnak bennem, ami megérte ezt a kockázatot? Folyamatosan járt az agyam, megannyi kérdés merült fel bennem, de nem volt elég bátorságom kimondani. Oké, hogy a tudás hatalom, de ha ez fájdalommal jár, akkor inkább nem kérem a trónt.

A ház inkább tűnt egy kastélynak. Hatalmas nyitott terek jellemezték, széles lépcső. Nem kellett nagy ész, hogy kitaláljam miért. Kellett a hely a szárnyaknak.

Miután levonszolt a lépcsőn egy konyha féleségben kötöttünk ki. Rajtunk kívül senki nem tartózkodott a helyiségben. Nick az asztalhoz vezetett és kihúzta nekem a széket. Mikor leültem, betolta alám, megkerült és helyet foglalt velem szemben. Két kezét összetámasztotta az asztalon és fölölte nézett rám. Egy ideig csak figyelt. Fürkészte a tekintettemet, mintha keresne valamit. Hogy megtalálta-e, azt nem tudtam kiolvasni az arcából.

- Elmesélek neked egy történetet. Egy gyönyörű kislányról, akivel csúful bánt a sors. – kezdte és a hangja elmélyült. Kellemes hangzása volt, igaz és őszinte. – Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy arkangyal. Kiemelkedően erős és tehetséges volt, okos, igazságos és minden olyan tulajdonsággal rendelkezett, amit egy angyal magának kívánhat. Egy nap beleszeretett egy ember nőbe, akinek szemei épp oly zöldek, akár a tieid. Tiltott szerelem volt az övék, de ennél mélyebb kapcsolatot talán nem is látott még a világ. A szerelmük perzselő volt, mindent felemésztő, s hamarosan megszületett a szerelem gyümölcse. Ő volt szüleinek a szeme fénye, kicsi kincs, de annál értékesebb. Mindenki szerette, igazi kis mosolygós baba volt. A szülei életüket adták volna érte.

Miért mondod ezt el nekem? – kérdeztem ijedten. Nem akartam hallani a folytatást.

- Css, csak nyugalom. Itt az ideje, hogy megtudd. – fogta meg a kezemet. – Hol is tartottam? Á igen, ott, hogy mindenki szerette ezt a különleges gyermeket. Azonban az arkangyal több száz évet leélt már és rengeteg ellenség fente rá a fogát. Mindent megtett annak érdekében, hogy megvédje a családját, de nem volt elég. Egy sötét éjjelen, amikor még a Hold sem világított fényesen az égen, betörtek az otthonukba. A vadászok fel voltak fegyverkezve, sokan voltak és az arkangyalt akarták. Ő a kislánya elé állt, harcoltak. Időt adott, hogy a feleségének legyen esélye elmenekülni. Erős volt, de egyedül szállt szembe az ellenséggel. Elesett. A felesége és a gyermeke szeme előtt.

- A történetnek itt nem szabadna megszakadnia, hiszen a gyermek az angyalokhoz tartozott. Ám mindig vannak váratlan fordulatok. Az anya, akinek ilyen kegyetlenséget kellett végignéznie elfordult a világunktól, elrejtőzött. Bezárta szívét mindenki előtt, még a saját lányától is elfordult, hiszen arra a személyre emlékeztette, akit az életénél is jobban szeretett. Kihunyt a szeretet benne, minden érzelem, amit valaha jó volt megszűnt létezni a mindent elnyomó fájdalom súlya alatt.

Levegő után kapkodva pattantam fel az asztaltól. Nem szólhat rólam ez a történet, nem még akkor sem, ha minden részlet egyezik! Fejemet rázva hátráltam, de az igazság elől nem volt hova elbújni. Niklaus felállt és elkapta a karomat. Nem bántott, csak tartott, hogy ne tudjak elszökni. El akartam lökni, de nem hagyta.

- Tudom, hogy milyen érzés ezt hallanod. A történethez az is hozzátartozik, hogy édesapád a legjobb barátom volt és már születésedkor eljegyeztelek. Az egész angyal társadalom, vagy közösség előtt köttettük meg az eljegyzést. Ami nálunk annyit tesz, hogy minden tekintetben az enyém vagy és azt teszek veled amit csak akarok. Ha akarom büntetlek, ha akarom jutalmazlak. Ha akarom fájni fog, ha akarom élvezetet okoz majd.

Még az első sokkból sem ocsúdtam fel, jött a következő. és még nem volt vége.

- Félig angyal vagy, félig ember. Most még biztonságban vagy és a képességeid sem fejlődtek ki, de amint betöltöd a 21 évet átalakulsz. Vagy inkább kiteljesedsz. Mivel addigra fel kell készülnöd, meg kell tanulnod harcolni, jobbnak láttam most beavatni.

- NEKED ELMENTEK OTTHONRÓL? – ordítottam rá és kirántottam magam a karjából.

- Nem – mosolyodott el, - és neked sem. Tudom, hogy sok és tudom, hogy nehéz. Ezért aztán kapsz egy kis időt, hogy hozzászokj, de a türelmem is véges. Most ülj le és egyél! – Az első két mondatot szelíd hangon közölte, míg az utolsó határozott utasításként.

- Hogy a francba tudnék enni ezek után?

- Úgy, hogy leülsz a formás kis popsidra és felveszed a kanaladat, majd az ételt a szádba teszed.

- Vagy inkább a fejedre borítom.

- Megteheted, ha vállalod a következményeit.

Nem vállaltam. Leültem és vártam. Niklaus kihozta az ennivalót, de ő nem evett. Mikor kérdőn néztem elmagyarázta, hogy neki elég hetente egyszer táplálékot magához vennie. Nekem egy kicsit sűrűbben kell majd, azután is, hogy átváltozom, jobb szó híján.

- Az első 3 szabály nem lesz nehéz. Viszont ezek a legfontosabbak és elvárom, hogy betartsd őket! Az első, hogy ne árts magadnak! A második, hogy ne sodord magad veszélybe. A harmadik, hogy ne árts és ne sodord veszélybe a mieinket. Ha ezeket megszeged, megbüntetlek! Egyelőre ennyit kell megtanulnod.

Nem tűnt vészesnek. Ettől persze még nem szerettem jobban, de nem úgy tűnt, hogy van más választásom. Legalább nem kell otthon lennem, ez szinte megéri, hogy néha elverjék a fenekemet.

A kaja után lefeküdtem aludni. Az ágy kényelmes volt és puha, mintha egy felhőbe süppedtem volna bele. A sok történés kifárasztott és nem volt szükségem altatódalra. Az esti mesét már megkaptam.

Az alvás és az ébrenlét közötti vékony határon egyensúlyoztam. A nap besütött az ablakon, fordultam egyet és nem estem le az ágyról. Nem hallottam anyám kiabálását és nem borított senki egy üveg vizet a nyakamba. Végül azért ébredtem fel, mert meglepődtem, hogy még alszom.

Felültem és kinéztem a széles ablakon. Pár másodperc múlva eszembe jutott az egész örült este. Azt hittem csak álmodom.

- Jó reggelt! – nyitott be a szobába egy angyal, akit nem láttam még. Velem egy idősnek tűnt, de ebben nem voltam biztos. Magamra rántottam a takarót, mert hiába lány, nem ismerem.

- Helló.

- Semmi baj. Én Lisa vagyok. Itt dolgozom a házban és Nick megkért, hogy ébresszelek fel.

- A nevem Hope. Ki tudsz innen juttatni?

- Sajnálom, de ez nem lehetséges. Te is kikapnál és én is. Szerintem fogadd el, hogy itt vagy és kész. Nick igazságos, de azért nem lehet vele szórakozni. Ilyesmiben pláne nem.

- Fogtam. – morogtam és arra vártam, hogy elmenjen, de látszólag nem akaródzott neki elindulni. – Menj már ki! – csattantam fel.

- Az ajtó előtt várlak.

Amint kiment az ablakhoz léptem, de mikor jobban megnéztem észrevettem, hogy az éjszaka felszereltek egy hálót, ami nagyon vékony, de erős szálakból állt. A kilátásban nem zavart, de nem tudtam kimenni. Amikor megérintettem apró ütés éreztem a kezemen. De nem olyan volt, mint egy áramütés, csak mintha tele lenne energiával.

Nick nem volt a konyhában ahova a lány levezetett a gyors tusolás és átöltözés után. Adott enni, de nem voltam éhes, amúgy sem szerettem, ha kiszolgálnak. Sosem vártam el és inkább azt szoktam meg, én szolgálok ki másokat. Nem mondta senki, hogy nem mehetek el, így felálltam és körbenéztem. Elámultam azon, hogy milyen nagy. Minden szoba igényesen berendezett, nem voltak zárva. Hasonlított egy nagy kastélyhoz. Sőt lehet az is volt. A földszinten volt a konyha és az étkező. A nappaliban ragyogott a tűz a kandallóban. Igazi volt, nem elektromos. Ellenőriztem és tettem is rá, ha már ott voltam. Mindennel fel volt szerelve, számítógéppel, tévével. Vastag és puha szőnyeg fedte be, szinte elsüppedtem benne. Jó érzés volt mezítláb átsétálni rajta.

Feljebb egy emelettel szobák voltak, főként háló- és dolgozószobák. Minden helyiségben jellemzőek a nagy terek és érezhető, hogy szárnyas lények számára készült. Épp ezért nem is gondoltak korlátokra. Felmentem a második emeletre és nem nézve a lábam elé át akartam sétálni az ajtóhoz, csakhogy eltűnt a lábam alól a talaj. Zuhanni kezdtem, elég nagy magasságból, immár másodszor. Ezúttal is elkaptak, most nem azt arkangyal, hanem egy másik férfi, aki már tegnap is ott volt. Gyorsan lerakott és hátrébb lépett.

- Köszönöm. – dadogtam.

- Nézz a szemed elé, kishölgy!

Bólintottam és újra útnak indultam felfedezni miféle meglepetések várnak még rám. Mire végig értem Niklaus megérkezett és feljött hozzám, éppen az ötödik emeletnél jártam. Volt még két szint, de leragadtam a könyvtárnál. Tele volt értékesebbnél értékesebb könyvekkel, puha fotelokkal és mindennel, ami egy jó olvasáshoz kell. Itt is egy vékony perem határolta a kör alakú helyiséget, aminek a közepe nem létezett. Kicsit nehéz volt beegyensúlyozni, de amikor már fent voltam levetettem magam az első fotelba egy könyvel a kezemben.

- Szia, édesem.

- Szia.

- Mondd, hogy valaki felhozott ide és nem egyedül jöttél!

- Hát…

- Mit is mondtam neked a szabályokról?

- Ezzel nem sodortam magamat veszélybe, mert lent valaki úgyis elkap.

Erre haragosan nézett rám. Jobbnak láttam csendben maradni.

- Mivel megszegtél egy egyértelmű szabályt, ma már nem jöhetsz fel ide! Most pedig lemegyünk. – közölte.

Mielőtt tiltakozhattam volna kivette a kezemből a könyvet és felkapott a vállára. Hogy én, hogy utálom ezt a testhelyzetet! Leugrott és a konyhában értünk földet. Lepakolt a székre.

- Egyél! – fonta karba a kezeit a mellkasa előtt.

- Nem vagyok éhes!

- Este hat óra! Egyél!

- Nem!

Felvonta a szemöldökét. Láttam, hogy megint kihúztam a gyufát nála, és azt is, hogy visszanyeli a dühét. Maga vette kézbe a dolgot és nekiállt megetetni. A kanalat a számhoz emelte, majd amikor rá akartam szólni gyorsan berakta a számba a falatot. Ezt eljátszottuk párszor, megpróbáltam eltolni a kezét, de elkapta mindkét csuklómat és nem is engedte el.

Szorosan összezártam az ajkaimat. Niklaus lehajolt és ajkait vetette be ellenem! Már nem etetett, már csókolt. Finoman csalogatva és szenvedélyesen lánggal égve. Elengedte a csuklóm, a tarkómra tapadt az egyik keze. A másikkal felhúzott a székről és átkarolt.

Bár tagadhatnám, amit éreztem. Vagy ráfoghatnám a Stockholm – szindrómára. Nem lehetett, nem hazudhattam magamnak, mert ha saját magammal sem vagyok Őszinte hogyan tudnék mással az lenni? Imádtam a csókját, érintésére a vér vadul száguldozott ereimben. Egyre többet és többet akartam ebből az élvezetből. Nick pedig megadta ezt nekem. Egyik karjával a fenekem alá nyúlt és felemelt, hogy ne kelljen neki lehajolnia. Belemarkolt a fenekembe, miközben a tarkómnál fogva tartotta a fejemet. Levegő után kapkodva szakadtam el tőle, mire a nyakamon folytatta a hadjáratát.

Talán órák, talán csak percek teltek el, mikor elhúzódott. Nem figyeltem a külvilágra, teljesen elvesztem benne.

- Itt most megállok. Ha nem hagynám abba, attól tartok az ágyban kötünk ki, és erre még nem állsz készen.

Pihegve igyekeztem visszanyerni a józan eszem. Nem tudom, hogyan csinálja, miért ébred fel bennem a vágy valahányszor megérint. Még soha nem éreztem ilyet senki iránt.

Amint elengedett, lerogytam a székembe.

- Honnan tudjam, hogy igaz a mese és nem csak át akarsz verni? – kérdeztem, hogy eltereljem a gondolataimat.

- Egyszerűen bíznod kell bennem, más választásod úgysincsen. Nem hazudok. Az az undorító alak, nem az apád, anyádat meg néha meg tudnám fojtani, néha megértem a viselkedését. Egyetlen bűnöm, hogy nem hamarabb emeltelek ki onnan, mivel már egy éve rád találtam.

- Igen, talán azt kellett volna. – jutottak eszembe a múlt év történései. Mennyi megaláztatást és szenvedést megspórolhatott volna nekem. Nem mintha előtte nem lett volna rossz, de ez így most olyan érzés, mintha becsapott volna.

- Tudom és sajnálom. Mentségemre legyen szólva próbáltam édesanyáddal kapcsolatba lépni és veled is, de nem volt hajlandó engedni. Így most valószínűleg tudja kivel vagy. Egyél!

- Nem vagyok éhes.

- Alig ettél, nem azért hoztalak ide, hogy megbetegedj!

- Kell egy kis idő.

- Oké. Ma este nem erőltettem tovább, de holnap legalább 5-ször enned kell!

- Rendben.

Mosolyogva nyújtotta felém a karját, amit nem értettem, de elfogadtam és mentem vele. Egy szobához vitt a második emeletre. Kinyitotta és beengedett. A szoba üres volt. Mind a négy fala fehér. Magas és széles volt, semmi berendezés. Nem akartam megbántani, de nem tudtam mit is kellene néznem vagy mondanom.

Nagyon szép szoba. – böktem ki végül, mire a nevetése volt a válasz.

- Ez lesz a te szobád. Pár percen belül érkezik egy belső építész és lakberendező és kiválasztjátok a bútorokat, tárgyakat, színeket és mindent ami kell.

- Ez most komoly?

- Igen. – simogatta meg a hátam.

Teljesen elámultam rajta. Nem gondoltam, hogy ennyire törődni fog velem, bőven megtette volna a vendégszoba is. Néhány holmim volt csak otthon, de azok fontosak és el is akartam menni értük, vagy legalább elküldeni, ha már nem megyek többé haza. Meg kellet volna köszönni, de szerintem értette ő szavak nélkül is. Amíg a szobát berendeztük és kiválasztottam mindent, magunkra hagyott.

Később mikor odakint már sötét volt ismét megjelent.

- Van kedved repülni egyet?

- Repülni, veled? Öhm … - szívem szerint mentem volna, de a józanság szava visszahúzott. Végül úgy döntöttem miért is ne? Egyszer élünk.

Vastagabban felöltöztem és már szárnyaltunk is. Szédítő érzés volt. A város elterült alattunk, mint egy fényes pókháló. A levegő hideg volt és erős a szél, de élveztem. Nem mentünk annyira magasra, hogy ne kapjak levegőt, csak amíg az megy. Megérintettem egy felhőt, amikor elhúztunk mellette. Nedves volt.

Tettünk egy nagy kört, majd visszatértünk a kiindulási pontra. Lefagyott az orrom.

- Köszönöm.

- Nagyon szívesen. – paskolta meg a fenekemet, miközben bekísért a házba.

- Ideje aludni menni. Nem a könyvtárba mész, mivel az most tilos!

- Felfogtam.

- Jó éjt, kiscica.

- Jó éjt. – morogtam.

Az elkövetkező egy hét lesz életem legfurcsább időszaka. Hogy jóe vagy rossz, azt majd az idő dönti el. Egyet tudtam csak, minden meg fog változni.


Írta: Spring Hope

2016. január 11., hétfő

Happily ever after


1. fejezet

Mindenkinek van egy álma. Amíg kicsi az ember ezt mindennél fontosabbnak tartja és nem állják útját a társadalom ránk kivetett szabályai.

Én, amikor kislány voltam, sokat játszadoztam az elmémben. A szüleim veszekedtek, és hogy ne halljam, behunytam a szememet és álmodoztam. Álmodtam egy olyan világról, amiben nincsen kiabálás, nincsen erőszak. Ahol a herceg megérkezik a fehér lován, megment és boldogan élünk, amíg meg nem hallunk. Milyen naiv is voltam.

Persze, ahogy az lenni szokott a herceg nem jött el, és én további 10 évet töltöttem el a családi házban szenvedve. Suliba jártam és ha megtehettem időmet a könyvtár falai között töltöttem. A kislányos álmok elmúltak, már tudtam nem számíthattok senki másra, csakis önmagamra. A keserű évek alatt megtapasztaltam azt is, ha igazán el akarok érni valamit az életben, akkor tennem kell érte. Keményen dolgozni és majd egyszer, ha kiszabadulok, valóra válik. Mert számomra nem volt otthon, csak egy börtön, amit el kellett viselnem, amíg elég idős nem leszek.

A lehetőség, hogy kitörjek különös formában érkezett. Talán a sors, talán más irányította azon az éjjelen az eseményeket, de az életem megváltozott. A világ teljesen kifordult magából, és én tudtam, soha többé nem leszek már ugyanaz, aki voltam.

Hideg téli éjszaka volt. A hó ropogott a talpam alatt, ahogy hazafelé siettem a kihalt és sötét utcán. A 20-ik születésnapomat ünnepeltük. Kis baráti összejövetellel, a legjobb barátaimmal. Nem ittam, mert irtózom az alkoholtól, de táncoltunk és együtt szórakoztunk. Mindenkitől kaptam ajándékot, de a legjobb és legnagyobb az volt közülük, hogy velem voltak és támogattak. Ahogy sétáltam, folyamatosan az órát lestem. Még 5 perc és betöltöm a második X-et. Kíváncsi vagyok anyáéknak eszébe jut-e. Nem hinném, hiszen az elmúlt 3 évben is megfeledkeztek erről.

A percek teltek, az éjszaka egyre sűrűbbnek, sötétebbnek és vészjóslóbbnak tűnt. Kapkodtam a lábaimat, de még messze voltam a házunktól. Már csak 1 perc.

Valami furcsa surrogó hangot hallottam, vagy csak a képzeletem játszik velem?

A hátam mögé néztem, de semmit nem láttam. Még 30 másodperc. Összedörzsöltem a kezem, a vékony kesztyű nem védte meg a hirtelen feltámadó jeges széltől. Még 10 másodperc.

A balsejtelem egyre nőtt bennem. Már nem sétáltam, megálltam és alaposan körülnéztem, de ismét senki. A távolban megkondult egy harang. Éjfélt ütött az óra. A szívem a torkomban dobogott, kapkodva szedtem a levegőt. Boldog születésnapot, Hope! Megfordultam, hogy induljak, csakhogy az előző pillanatban még kihalt utca most megtelt angyalokkal. Nagy szárnyas, kidolgozott és ruhátlan felsőtestű férfiakkal, akik mind engem bámultak. A lélegzetem elakadt. A látvány lenyűgöző és egyben félelmetes volt. Sikoltani akartam, de először nem jött hang a torkomra. Mikor megtaláltam végre a hangszálaimat, a saját hangom kiszakított a révületből, sarkon fordultam és őrült tempóban rohanni kezdtem a másik irányba.

Talán nem volt értelme, de ennek az egésznek nem volt semmi értelme. Nem is létezhetnének. Ahogy a lábaim bírták futottam, őrülten visítva közben. Már hallottam is a szárnyak hangját mögöttem.

Hirtelen két erős kar fogott át hátulról és szorított a mellkasához.

- Csend legyen, kishölgy! – parancsolta szigorúan.

Hát elmehet a fenébe a parancsaival. Lábaimmal folyamatosan kapálóztam, és amilyen erősen csak tudtam, hátra rúgtam. Oda, ahol egy férfinek a legjobban fáj. Éles kiáltás jelezte, hogy betaláltam. A rövid elégtétel nem tartott sokáig, mert a szorítás nem enyhült, sőt… A neandervölgyi őstulok felkapott a vállára, mint egy krumpliszsákot. Lefogta a combjaimat, és akkorát csapott a fenekemre, hogy felkiáltottam.

- Maradj nyugton, mert ha még egyszer megrúgsz, megbüntetlek!


- Rohadj meg! - közöltem vele és a hátát csépeltem. – Eressz el!

- Rossz válasz, tündérem. – csapott megint a seggemre, gyors egymás utánban hármat.

Míg az első ütés inkább csak meglepett, most nem fogta vissza magát. Fájdalmasan nyögtem fel és mozdulatlanná merevedtem.

A szüleim, bár sosem voltak valami jók hozzám, sohasem bántottak. Legalábbis fizikálisan nem. Most megdermedtem a félelemtől. Ez nem történhet meg. Ilyen csak a mesékben, meg a filmekben van, nem velem!

A vér kezdett a fejembe szállni, mert a talaj távolodni kezdett. Aztán rájöttem, hogy nem a fejemmel van a gond, hanem valójában emelkedünk. A szárnyak oldalról néha hozzám súrlódtak. A tollak külső felszíne erős volt és kemény. Míg a szárny belső fele puha és bolyhos. Egy pillanatra az jutott eszembe, milyen jó lenne odabújni hozzá és élvezni az erejét. Aztán meg rögtön az, hogy nekem elment az eszem!

Közel egy óra múlva landoltunk. Már átfagytam, mivel kabát volt ugyan rajtam, de alul csak miniszoknya harisnyával. A testhelyzet sem volt éppen kényelmes, és gyanítom a fogvatartóm szándékosan hagyott ilyen helyzetben. Nem rakott le most sem, egyenesen egy ház felé indultak, amit csak egy pillanatra láthattam.

Fogalmam sem, mit akarnak tőlem, de ha pénzt, akkor szívás, mert értem ugyan egy fillért sem fizetne senki. Nem vagyok olyan értékes.

Nyugtalanul mocorogtam, de amikor az angyal keze a hátsómra csúszott, rögtön abbahagytam.

A házban meleg volt és az illat különös, de az otthonra emlékeztetett. Ami nekem sosem volt igazán, de ilyennek képzeltem el. Nem volt időm nézelődni, mert egyből felcipeltek egy széles lépcsőn, és az első ajtónál megálltunk. Kinyitotta, majd belépet velem és lerakott. Most először volt alkalmam szemügyre venni a fogva tartómat. Elakadt a lélegzetem a látványtól. A szobában lévő világítás miatt, vagy a saját kisugárzása miatt, de szinte fénylett. Arca markáns, erőteljes csontozat. Szinte már durva és nem is mondható jóképűnek. De a telt ajkai lágyságot kölcsönöztek vonásainak, amitől elképesztően gyönyörű lett. Na és a szemei… A szivárvány minden színében pompáztak. Folyamatosan kavarogtak a színek, mint egy tó vize.

A szárnyak felül, ahol a hátához csatlakoztak, feketék voltak, majd kifelé haladva a kék szín árnyalataiban pompáztak. A tollak vége ezüstös szegéllyel rendelkezett.

Nem viselt mást, csak egy bőrnadrágot és cipőt. A hasán nyolc kockát számoltam össze. Karjai és a mellkasa is tele volt tetoválással. Az testemben élő őrült oda akart menni hozzá, és kezével, majd a szájával végigkövetni a mintákat. Imádtam a tetoválásokat, ha azok igényesen voltak kivitelezve. Az az érzésem támadt, hogy ezek a motívumok régebb óta vannak a testén, mint amilyen régóta én élek. Pedig nem tűnt sokkal idősebbnek nálam. Csak a szemei és a lelke.

Felnéztem a szemébe. Mosolygott, ami megváltoztatta az egész arcfelépítését. Kedvesebb és megértőbb, még lélegzetelállítóbb lett tőle.

- Üdvözöllek, Hope! Ez itt az otthonom. Én Niklaus vagyok, arkangyal.


- Öhm, hello. – köszöntem bénán. 

- Először is öltözz át, melegedj fel, azután beszélünk! Van néhány dolog, amit el kell neked mesélnem, és néhány szabály, amit meg kell tanulnod.

Hozzám lépett és lehajtotta a fejét. El sem tudtam képzelni mit akarhat, de akkor megcsókolt. Nem is igazán csók volt, mint inkább szájra puszi. Mikor elhúzódott, nehezen kaptam levegőt.

- Siess, és meg ne próbálj megszökni, mert annak komoly következményei lesznek!

- Ó, miért? Elfenekelsz? – csattantam fel.

- Igen. – nézett mélyen a szemembe, majd elhagyta a szobát.

Bementem a fürdőbe és gyorsan, meleg vízzel letusoltam, hogy felmelegedjek. Felöltöztem a talált ruhákba, amik tökéletesen passzoltak rám, bőrből készültek és egy harcos öltözékének tűntek. Aztán halkan az ablakhoz lopóztam. Nem tudtam kik ezek, azt sem, hogy mit akarnak. De elraboltak és fogva tartanak, ki tudja hol és miért. Én nem leszek senki rabszolgája. Azt sem tudom, nem valamiféle beteges játék ez, amelynek a végén kinyírnak. Talán valamilyen drogot adtak be.

Az ablak simán kinyílt, pedig arra számítottam, hogy zárva lesz. Magasan voltunk, de az ablak alatt puha és mély hó terült el. Ha arra esem, nem sérülök meg annyira. Csak az számít, hogy ne törjem el a csontomat, mert akkor esélyem sincs továbbmenni. Gyorsan felkaptam az ágyról a lepedőt, ami igencsak nagy volt, az ágy méretének okán is. Hatalmas, a fél szobát kitöltötte, de maga a szoba is egy kisebb ház egész területének felelt meg. A baldachint is leszedtem, miközben igyekeztem a legkisebb zajt csapni. Mikor összekötöttem és találtam a szobában is valamit, amihez rögzíthettem, felmásztam az ablakba. A párkányon guggoltam, mikor nyílt az ajtó.

Niklaus lépett be rajta, szárnyai a háta mögött összehajtva.

- Mit csinálsz? Gyere le onnan, kislány! – ismét a parancsoló hangnem.

- Nem! – kiáltottam vissza és megmarkoltam az összeeszkábált kötelet.

- Ha leesel, összetöröd magadat! Ne csinálj hülyeséget. Gyere szépen le onnan, és kivételesen nem büntetlek meg érte. Na, gyere szépen. – lépett felém, de amint megmozdult, elindultam lefelé.

Hallottam a fojtott káromkodást, de nem törődtem vele. A karom égett, ahogy tartotta a súlyomat, és nem akart vége lenni a falnak. Elkövettem azt a hibát, hogy lepillantottam a mélységbe. Kétségbeesetten álltam meg, mivel szédültem. De akkor már éreztem, hogy nem bírják sokáig karjaim. És a lepedőnek sem sok lehetett hátra. Hallottam a vészjósló recsegést és hirtelen zuhantam pár métert. A szívem ki akart szakadni a helyéről, őrülten zakatolt. Megpróbáltam még egy kicsit lejjebb ereszkedni, de ez volt az utolsó cérna, ami elszakadt.

Szélsebesen zuhantam lefelé, és tudtam, hogy nem csak egy lábtöréstől kell tartanom, ha leérek, hanem sokkal súlyosabb sérülésektől is.

Meglepetésemre nem kenődtem szét a földön, hanem egy karban landoltam, és felnézve egy örülten dühős szempárt láttam. A pillanat, mintha örökké tartott volna. Niklaus úgy meredt rám, mintha meg akarna fojtani, miközben a szárnyai kibomlottak és felrepítettek az ablakhoz, be a szobába.

Talpra állított és megforgatott maga előtt. Végig simította a karjaimat, a derekamat sérülések után kutatva.

- Megsérültél? Fáj valahol?

- Nem.

- Akkor magyarázd el nekem, légy szíves, mi a fene volt ez!

- Szerintem nyilvánvaló! – feleltem flegmán.

Nem kellett volna. Pillanatokon belül a térdére fektetve találtam magamat, arccal lefelé. Jó nagyokat húzott a fenekemre, miközben halkan leckéztetett.

- Ha velem beszélsz, elvárom a tiszteletet! Nem feleselsz vissza és főleg nem ugrasz ki az ablakon, amikor nyilvánvaló, hogy mekkora örültség! Össze is törhetted volna magad, te buta lány! – ütött még egy utolsót.

Minden igyekezettem a kiszabadulásra hiábavalónak bizonyult. Játszi könnyedséggel tartott fogva. A fenekem égett a sok csapástól, de nem voltam hajlandó elsírni magam ez előtt a szemét előtt. Felültetett a combjára, aztán hirtelen magához ölelt. Bár nem akartam a testem önkéntelenül is hozzá simult és beleolvadtam erős karjaiba. Kicsit remegtem, mire eltolt magától, hogy lássa az arcomat.

- Css, nem foglak bántani, ha nem teszel olyat, amivel veszélybe sodorod magadat! Nyugodj meg. – simogatta fel és alá a hátamat.

Mikor egy kicsit lehiggadtam kézen fogott és az ajtó felé húzott.

- Gyere! Beszélgessünk.

Írta: Spring Hope

2015. december 26., szombat

2014. december 14., vasárnap

Szexuális fantáziák: érdekes kutatás

Az index.hu a Montreáli Egyetem szexuális fantáziákkal foglalkozó kutatásáról számol be, amelynek keretében 799 férfit és 718 nőt kérdeztek meg. Érdekes adat, hogy a nők 23, míg a férfiak 43,5%-a fantáziál arról, hogy elfenekel valakit, valamint a nők 36,6, a férfiak 28,5%-át izgatná, ha őt fenekelnék el. Szóval az elfenekelés mint szexuális fantázia nem is olyan ritka, mint gondolnánk. Érdemes elolvasni a cikket, érdekes.

2013. június 2., vasárnap

Törődés

DeSilva urat meglepte és egyúttal gondolkodóba ejtette Annie arcán megjelenő rémület, amikor Jonas besétált az étterembe. Az elmúlt két hónap során nagyon megszerette az új pincérlányt.


Miután megkapta az állást, Annie az étteremben ismerkedett meg Jonasszal és hamarosan hozzá is költözött.

DeSilva úr örült, hogy egymásra találtak. Mikor Jonas betért az étterembe, Annie arca általában felvidult. Nyilvánvalóan most valami nem stimmel kettejük között.

Annie szemében rémület tükröződött. Eddig biztos volt benne, hogy Jonas csak tréfál és csak azt akarja, hogy jobban figyeljen rá. De most eljött érte.

Úgy volt, hogy Jonas elutazik tegnap este. Megkérte Annie-t, hogy nélküle ne fogyasszon alkoholt, de a lányok elhívták bulizni és Annie úgy gondolta, hogy semmi baj nem származik abból, ha megiszik néhány pohár sört. De Jonas váratlanul megjelent és tetten érte.

Hazafelé menet Jonas egy szót sem szólt. Mikor beléptek a lakásba Annie halkan ezt mondta:

- Sajnálom, Jonas, azt hiszem megszegtem az ígéretemet, de tényleg csak néhány sört ittam. Hiányoztál és arra gondoltam, hogy elmegyek a lányokkal bulizni, ahelyett, hogy otthon búslakodjak egyedül.

- Annie, emlékszel még mit ígértem arra az esetre, ha rajtakaplak, hogy nélkülem iszol?

Annie elpirult, szeme elkerülte a férfi tekintetét. Mindig is zavarba ejtette, mikor Jonas azzal fenyegetőzött, hogy elfenekeli. Egy-két apróságért már előzőleg is rácsapott a fenekére. Egyszer bedugva hagyta a vasalót, amit Jonas talált meg. Annie jutalma két hatalmas csípős ütés volt a hátsójára, ami megijesztette és zavarba is ejtette.

Azóta is kapott néhányszor a fenekére, majd Jonas azt ígérte, ha legközelebb rosszul viselkedik a térdére fekteti és úgy fenekeli el. Annie azt hitte, hogy csak tréfál. Jonas arckifejezése láttán most ebben már nem volt olyan biztos.

- Annie, megszegted az ígértedet, de én betartom az enyémet. Reggel, amikor már teljesen józan leszel, alaposan el foglak fenekelni.

Azonban reggel Annie nem várta meg, hogy Jonas betartsa az ígértét. Csak 11-re kellett volna az étterembe érnie, de hajnali fél ötkor felkelt és bement a reggeli műszakra. Tudta, hogy DeSilva úr örül neki, de azt nem hitte volna, hogy Jonas utána megy.

Annie szótlanul figyelte, ahogy Jonas a következő szavakat intézi főnökéhez:

- DeSilva úr, elkérhetném Annie-t egy kis időre. Ma reggel lett volna egy kis elintéznivalónk, de még előtte elment. Sajnos ez az ügy nem tűr halasztást. Haza kell vinnem őt egy kis időre, amint lehet visszahozom.

DeSilva úr kíváncsian nézte a fiatalokat. Annie arca a rémületről és a lelkiismeret furdalásról, Jonas arca pedig a komoly elszántságról tanúskodott. DeSilva úrnak nem sokat kellett törnie azon a fejét, hogy mi is fog következni.


- Jonas, biztos abban, hogy ez nem várhat?

- Ezt most kellene elintéznünk, uram.

DeSilva úr elindult az étterem hátsó része felé és intett, hogy kövessék. Mikor megérkeztek a hátsó traktusba, Annie főnöke összefonta a karját, s mindkettejüket szigorú szemmel mustrálta.

- Annie, tudod, hogy miről beszél Jonas?

- Igen, tudom – mondta Annie lesütött szemekkel.

- Hajlandó vagy rendezni dolgot?. Ha nem akarod, nem kell, mert ha igazságtalan veled, akkor először velem kell szembenéznie.

Annie egy gyors pillantást vetett Jonasra. Legbelül tudta, hogy Jonas az első az életében, aki törődik vele. Törődik vele – ilyen egyszerű. DeSilva úrra nézett, majd halkan így szólt.

- Jonas-szel megyek.

- Rendben van – mondta De Silva úr. – Jonas hazaviheti, de az irodám is
rendelkezésükre áll, ha úgy gondolja. Én is általában ott tartom a „megbeszéléseimet” a pincérlányokkal.

Jonas bólintott, majd Annie-t bevezette az étterem mögötti kicsiny irodába. Amikor beléptek, Annie kissé hadarva így szólt:

- Jonas, kérlek, tudom, hogy dühös vagy, de nem gondolhatod komolyan, hogy elfenekelsz. Nem vagyok már gyerek. Ez olyan nevetséges. Bocsánatot kértem, többé nem fordul elő.

Jonas nem vesztegette az időt. Egy támlás széket húzott a szoba középére és egy gyors mozdulattal az ölébe fektette a lányt. Annie még soha nem volt ilyen szégyenteljes helyzetben. Próbált is szabadulni, de ellenállása egy sor csattanós ütésbe ütközött, amit Jonas a fehér szatén bugyiján keresztül mért a fenekére, miután egy könnyed mozdulattal a rövid pincérruhát felhajtotta.

- Annie, ha nem hagyod abba a kapálózást, akkor nagyon komolyan el foglak náspángolni. Ígéretet tettél nekem, hogy nem fogsz nélkülem inni, de már az első este megszegted, mikor azt hitted, hogy távol vagyok. Azt hitted azt fogom mondani, „nem baj drágám, nyugodtan hazudj nekem, ha kedved tartja”?

A szidás közben is csak úgy záporoztak az erős ütések a lány már amúgy is sajgó hátsófelére.

Annie most érzett először életében igazi bűnbánatot. Korábban a hazugság gyakran megmentette. De most más volt a helyzet. Jonas sokat jelentett neki. Az őszinteség pedig úgy tűnik sokat jelent Jonasnak.

Annie szemébe könny szökött és hangjából az őszinteség csengett, amikor így szólt Jonashoz:

- Jonas, tényleg úgy sajnálom. Eddig soha nem számított, ha megszegtem az ígéretemet, de tudom, hogy megbántottalak és ígérem nem teszem többé. Kérlek, engedj el, különben is kaptam már eleget.

- Annie, még el sem kezdtem. És drágám, készülj fel, mert fájni fog.

Ezen szavak után Jonas lehúzta Annie szaténbugyiját és nekifogott, hogy komolyan elverje a lány fenekét. Nyilvánvaló volt, hogy Annie ezelőtt még soha nem kapott ki. Jonas nem akarta eltúlozni a büntetést, de eltökélt szándéka volt, hogy éreztesse a lánnyal, milyen komoly vétség, ha valaki megszegi az ígéretét, vagy hazudik. Annie nem akarta elhinni, hogy mennyi forróság gyűlik össze a hátsóján. Már szinte égett a feneke, de Jonas csak folytatta szigorú verést. Annie sírt, egyik kezével próbált hátranyúlni, hogy oltalmazza lüktető hátsót, de Jonas könnyedén elkapta és a derekához szorította, majd tovább fenekelte őt egészen addig, míg úgy érzete, hogy a lány eleget kapott.

Annie-ben csak lassan tudatosult, hogy a büntetés véget ért és Jonas már csak simogatja a vörösre náspángolt hátsóját. Mikor aztán felsegítette és karjaiba fonta, Annie azon vette észre magát, hogy nem csak a feneke lüktet.

Miután Jonas csókjaival felszárította a lány könnyeit halkan így szólt:

- Már vége, szeretlek, megkaptad a büntetésed. De tudnod kell, hogy ezúttal elnéző voltam veled. Ha ismét megszeged a szavad, kénytelen leszek elővenni a nádpálcát.

Annie ösztönösen a fenekéhez kapott és elkezdte dörzsölni az égő bőrt. Nem nagyon tudta elképzelni, milyen az, ha Jonas a nádpálcával illeti a csupasz hátsóját. Bár a gondolat aggasztó volt, furcsa módon ráébredt arra, hogy éppen olyan nehéz lesz elhagyni a kicsiny irodát, mint amilyen nehéz volt átlépni a küszöbét.

Bár feneke égett a fájdalomtól, szíve repesett a boldogságtól. Van valaki, aki törődik vele, aki szereti őt. Egész életében azt a férfit kereste, aki ennyire törődik vele.

Mikor visszatértek az étterembe DeSilva úr szinte rávetette magát Annie-re.

- Jól vagy? – érdeklődött.

Mielőtt Annie válaszolni tudott volna DeSilva úr Jonast rohanta le.

- Jól van a kisasszony?

Annie nem tudta mosoly nélkül megállni DeSilva úr arcán megjelenő aggodalmat. Örömmel nézte a két férfit, akik más-más módon törődtek vele. Ráébredt arra, hogy a törődést, amire egész életében vágyott most végre megkapta és azon tűnődött, hogy vajon képes lesz-e élni vele.

(Ezt a történetet egy amerikai blogon találtam, szerző ismeretlen)

2013. május 25., szombat

Házirend a XV-XVI. századi Oroszországból

38. fejezet

Ha a feleség engedelmes, mindenben aszerint cselekszik, ahogy a férje kioktatta, akkor ura fogadja szeretetébe. Ha pedig a feleség nem fogadja meg a tanácsokat és intelmeket és nem aszerint cselekszik, akkor az urának kötelessége, hogy asszonyát jóra intse, és mikor egyedül vannak fenyítéssel igyekezzen okítani. Miután pedig megbüntette, szánja meg, legyen kegyes hozzá, szeretettel intse, és a jóra serkentse asszonyát. A férj soha ne haragudjék a vétkező feleségére, de az asszony se urára, szeretet és nyíltszívűség uralkodjék közöttük. Ha pedig a feleség nem engedelmeskedik, akkor bűne súlyosságától függően meg kell fenyíteni, de sohasem idegenek szeme láttára, hanem amikor egyedül vagyunk vele. Ha valaki keservében, vagy dühében ütlegel, sok ártalmat okozhat. Ha fenyítesz, óvatosan üssél, így használ az ütés, fáj és félelmet kelt, de nem nyomorít meg. Ha súlyosan vétkezik az asszony, akkor le kell húzni a ruháját, és bűne nagysága szerint kell büntetni, majd kioktatva legyünk kegyesek hozzá. Haragudni nem szükséges, idegeneknek pedig nem kell erről tudni, híre ne menjen…

(Régi orosz széppróza)

A fenti 'nézetektől' természetesen elhatárolódom:), de érdekesnek tartom, mint az akkori kultúra részét. 

Charlie

2013. május 16., csütörtök

Desszert

Már nagyon vártam, hogy meglátogasson. Az interneten az egyik fenekelős oldalon ismerkedtünk meg és mindjárt megkedveltük egymást. Mikor meghívtam Tashát vendégségbe, azt mondta, hogy már alig várja. Bizonyára még így is túl enyhén fejezte ki magát, mert igencsak meglepődtem, mikor a megbeszélt szombat reggel helyett péntek délután csöngetett be hozzám.

- Szia! – köszöntöttem őt.

Mialatt üdvözlésképpen magamhoz öleltem, ideges pillantást vetettem a lakásra, amely nem volt éppen vendégváró állapotban.

- Ugyan már, nem számít! – mondta Tasha, amikor elnézést kértem a rendetlenségért.

Gyorsan a konyha felé vettem az irányt, hogy néhány villát és tányért eltüntessek a mosogatóban, időközben Tasha kényelembe helyezte magát a nappaliban. Miután megkínáltam őt egy itallal, gyorsan a fürdőszobát is szemügyre vettem, hogy meggyőződjem róla, minden rendben van-e. Tasha egy kissé bosszúsnak tűnt mikor elmondtam neki, hogy még el kell intéznem egy-két dolgot, mielőtt a közös hétvégénk kezdetét veszi. A lány csípős hangulata meglehetősen hosszúra nyújtotta a délutánt. Egyre csak nyafogott, hogy túl sokat időzöm a vasboltban, nyavalygott, hogy mennyire unja magát a gyógyszertárban és jelenetet rendezett a bankban. Más helyzetben azonnal hazavittem volna, hogy a térdemre fektessem, vagy egyszerűen csak elfenekeltem volna a kocsi hátsó ülésén. De most más terveim voltak. Elvittem őt a közeli családi étterembe. Mikor a Doris névtáblát viselő pincérlány odajött az asztalunkhoz, én marhasültet rendeltem magamnak sült krumplival.

- És maga kisasszony? – kérdezte Tashát.

- Ő ma nem fog vacsorázni – mondtam és kikaptam a kezéből az étlapot. – Ma nagyon rossz kislány volt.

Tasha és a pincérlány arcára egyaránt kiült a megrökönyödés. Tasha zavarában lehajtotta a fejét, Doris pedig csak ennyit tudott kérdezni:

- És inni mit hozhatok?

- Én egy kávét kérek. A hölgynek pedig egy pohár vizet jég nélkül.

Rákacsintottam Dorisra, ezzel jelezvén, hogy minden rendben van. Ő zavartan mosolygott és összeszedte az étlapokat.

- A francba! Megőrültél? – suttogta Tasha dühösen. – Hogy mondhattál ilyet?

- Ne beszélj csúnyán! – figyelmeztettem. – Hacsak nem akarod hogy kivigyelek a férfimosdóba és kimossam a szád szappannal. Vagy ezt akarod?

- Nem! – sziszegte, miközben szemeivel körbe cikázva azt figyelte, hall-e minket valaki.

Pár perccel később Tasha szinte megmerevedett, mikor Doris kihozta a rendelést, majd utána egy másik pincérrel diskurálva ránk mutatott, aki kuncogni kezdett, aztán gúnyos grimaszba rándult az arca, ahogy Doris szavait hallgatta. Hagytam Tashát hadd lubickoljon néhány percig a nyilvános megszégyenülésben, majd hozzáhajoltam és a halkan a fülébe súgtam.

- Ha éhes vagy, ehetsz valamit.

- Nagyon szégyellem magam! – mondta Tasha halkan. Az arca lángolt a pírtól.

Én ettem a marhasültet, Tasha pedig szégyenlősen kortyolgatta a vizét. Doris többször elsétált az asztalunk mellett, hogy némi bepillantást nyerjen különös kapcsolatunkba. Jót mulatott, mikor látta, hogy Tasha megpróbálja elcsenni az egyik sült krumplit, én pedig minden kertelés nélkül jó nagyot csapok a kezére. Mikor a végeztem a marhasülttel, Doris az asztalunkhoz lépett, hogy megkérdezze, óhajtunk-e még valamit.

- Desszertnek fagylaltkelyhet kérek. – mondtam. – Az ifjú hölgy pedig megkapja a magáét otthon.

Mikor a fagylalt megérkezett, láttam, hogy Tasha szenvedélyesen szemezni kezd toronynagyságú fagylalttal és csoki öntettel.

- Kérek szépen...

- Csukd be a szád! – parancsoltam.

Tasha engedelmesen összezárta ajkait. Lassan belemártottam a kanalat a fagylaltba, és gondos precizitással egyenlő mennyiségű fagylaltot, tejszínhabot és forró csokoládét mertem vele.

- Kinyithatod.

Tasha elmosolyodott, ajkai buján szétnyíltak, én pedig az éhes szájba helyeztem a nyalánkságot. Becsukta a szemét, mikor megízlelte a mennyei finomságot. A következő igen kellemes 10 percet azzal töltöttem, hogy szeretetteljesen megetessem vele a kehely egész tartalmát, kivéve a cseresznyét a tetejéről, mert ezt a végére tartogattam. Tasha nyelvet nyújtott a fénylő gömbre, amint azt a várakozó ajkak fölött ringattam, aztán a fogai közé helyeztem.

- Erről jut eszembe – tettem hozzá közönyösen. - Miután hazaérünk, addig náspángolom a fenekedet, míg olyan színe nem lesz, mit ennek a cseresznyének.

Tasha szemei kerekre nyíltak, ahogy lenyelte a cseresznyét. Egy perccel a hazaérkezésünk után már ott is feküdt az ölemben, bugyija valahol a combja tájékán tekeredett össze, én pedig a kanapén ülve hatalmasakat csaptam a pucér fenekére. Tenyerem csattogásának jótékony hatására Tasha nyögdécselni kezdett és néhányszor a lábát is felemelte, de nem sejtette, hogy ez csak a belemelegítés volt, mert következő adag, amit egy duplán hajtott vékony bőr nadrágszíjjal mértem ki az egyre vörösödő hátsóra, olyan lecke volt számára, amit aligha fog elfelejteni. Magasra emeltem a könnyű bőrszíjat, Tasha próbálta magát összeszedni, de nem készülhetett fel eléggé, mikor az első csípős ütés hatalmas csattanással landolt a védetlen fenék puha bőrén. Alig volt ideje, hogy felkiáltson az első zsibbasztó szíjcsapás után, máris kapta a többi jóval erősebb ütést, ami lángba borította Tasha már amúgy is forró ülepét. A bőrszíj gyors egyenletes csattanásokkal tette tiszteletét az izzó női fenekén. Nagy lelkesedéssel mértem ki a szigorú büntetést azzal az eltökélt szándékkal, hogy lángra gyújtom a szép hátsófelet. A szíj újra ás újra lecsapott a fájdalomtól lüktető karmazsinvörös testrészre. Tasha úgy sikongott, mint egy vétkes iskolás lány, mikor megvesszőzik az igazgatói irodában. Össze-vissza rúgkapált, szorosan megragadta a bal bokámat az egyik kezével, a másikkal a szőnyeget kaparta. Záporozó könnyek között próbált bocsánatot kérni, de hangja már elcsigázott volt a fájdalomittas sikongástól. A verést a jól megérdemelt sarokba állítás követte. Miután hosszas előadást tartottam neki az udvarias viselkedés témaköréből, odamentem hozzá. Addigra elcsitult a zokogása is. Feje a kezemen pihent meg.

- Fordulj meg! – szóltam rá.

Tasha megtette, amit kértem tőle, összeölelkeztünk és forró csókba feledkeztünk. Kezünk útnak indult, hogy felfedezzük egymás testét. Tasha a nadrágomba nyúlt és szinte satuba fogta férfiasságomat.

- Ugye nem kell éhesen lefeküdnöm?

- Sajnálom, hogy meg kellett büntetnem téged.

- Ezt nehéz elhinnem – mosolygott gonoszul, amint térde ereszkedett.

Lassan kigomboltam nadrágomat.

- Itt van neked még valami, amit nehéz lesz lenyelni.

- Milyen édes… vagy – dalolta Tasha, ahogy lerántotta a nadrágomat.

- Majd meglátod mennyire édes – válaszoltam és letoltam az alsómat, hogy kedvére repetázhasson a „desszertből”.

(Alex története egy angol nyelvű blogról)

2013. április 26., péntek

Vida Guerra: A világ legjobb feneke

A kétezres évek elején övé volt a világ legszebb hátsója.






Forrás: Velvet

2013. április 21., vasárnap

Hogyan vettem rá a férjelmet, hogy elfenekeljen (2)

Emma története (valós történet)

Jelenleg a harmincas éveim elején járok, de még tizenévesen hozzámentem egy idősebb férfihez, aki erősnek tűnt akkor, de aztán éppen az ellenkezője derült ki. Soha nem osztottam meg vele, hogy az átlagostól eltérő vágyaim vannak, annak ellenére, hogy már 10 éves korom óta fantáziálok a fenekelésről. Megfogadtam magamnak, ha egyszer új kapcsolatom lesz, elmondom a kedvesemnek, hogy szükségem van a fenekelésre. 

Matthewal akkor még csak barátok voltunk, de amikor néhányszor tapasztalta, hogy szemtelen vagyok, így kommentálta a viselkedésemet:

- Ha az enyém lennél, kezelésbe vennélek. 

Ez persze rögtön erotikus izgalommal töltött el és úgy gondoltam, hogy ’Hmmm, benne látok lehetőséget’.





Miután barátságunk romantikus kapcsolattá alakult, kezdetben szexuális téren csak az átlagos dolgokat csináltunk, de néhány hét elteltével tudtam, hogy meg kell mondanom neki. Ez duplán is nehéz volt, mert már régen barátok voltunk, így még az erotikus kapcsolat is furcsának tűnt. 

Felhívtam telefonon és ezt mondtam neki: 

- Lenne itt valami, amit tudnod kell rólam. 

De nem bírtam kimondani. Még csak nem is mertem célozni rá. Csak ennyit bírtam kinyögni: 

- Vannak az átlagostól eltérő vágyaim. Gondolkodj rajta aztán majd megbeszéljük. 

Aztán arra gondoltam, hogy elszúrtam. Elég erős, kemény személyiséggel rendelkezem. Fekete hajam van, vezető pozíciót töltök be, erélyesnek kell lennem… Akár én lehetnék Miss. Ostorcsapás. Csak remélni tudtam, hogy nem ez jut eszébe. Izgatottan vártam. 

Végül is visszahívott és azt mondta, hogy átgondolta a dolgot. Elképzelt engem, ahogy elfenekelem őt, de azt mondta, hogy ez teljességgel kizárt. Utána azt mondta, hogy a fordított felállást el tudná képzelni és bár még soha életében nem tett ilyet, de szívesen kipróbálná. Azt mondtam neki: 

- Klassz! Éppen erre gondoltam. 

Örültem, hogy nem nekem kellett kimondani, mert akkor arra gondoltam volna, hogy csak a kedvemért teszi meg. 

Egyszer, amikor éppen valahová igyekeztünk az autóján, hirtelen félreállt és arra kért, hogy üljek hátra. Megtettem. Elkezdtünk csókolózni, majd hirtelen a térdére fektetett és néhányszor gyengéden rácsapott a ruhámon keresztül a fenekemre. Biztatásomra tovább fenekelt. Megkérdezte, hogy akarom-e, hogy megszidjon és hogy rosszkislánynak nevezzen, vagy csak folytassa a verést, én pedig őszintén válaszoltam a kérdéseire. 

Egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Nem volt szerepjáték és nem is igen éreztem az ütéseket, de legalább valami elkezdődött.

Elkezdtem e-maileket írogatni neki, mikor dolgozott, persze nem a céges mailjére. Részletesen leírtam mit szeretnék, hogyan készítse elő a játékot, hogyan fenekeljen el, hogyan melegítsen be. Részletekbe menően leírtam milyen fenekelős szerepjátékokra vágyom. Ezekben a levelekben olyan dolgokat is el tudtam mondani, amit személyesen soha nem mertem volna. A leveleket mindig szex zárta, így erotikus levélként olvasta, de a részletek mindig a fenekelésről szóltak. 

A második fenekelésre is a kocsijában kerül sor. Akkoriban nem tudtunk hová menni. Ismét arra kért, hogy üljek hátra. Ezúttal miután a térdére fektetett, felhúzta a ruhámat és a szatén bugyin keresztül kezdett el fenekelni. Erős kézzel fogott, bal keze szinte belesüppedt a hátamba. Tökéletes volt. Kisvártatva lehámozta rólam a bugyit is és a meztelen fenekemre kaptam. Ez a volt a legcsodálatosabb érzés a világon. Arcomat a kocsi ülésbe fúrtam, ahogy ő egyre erősebben és erősebben fenekelt, éppen úgy, ahogy elképzeltem, végül úgy éreztem, hogy a fenekem lángra lobban. Nem fogta vissza magát. Éppen azt kaptam, amit előzőleg a levelekben kértem tőle. Aztán megengedte, hogy felüljek és azt mondta, hogy bemegyünk az üzletbe, ahová eredetileg is készültünk. Azt mondta, ha rosszul viselkedem a boltban, akkor el fog fenekelni miután kijöttünk. Boldogan sétáltam körbe az üzletben, mert a hátsóm forró volt és vörös. Válaszképpen a játékos pimaszságomra egyszer még rá is csapott a fenekemre és elfojtott hangon így szólt:

- Viselkedj! 

Úsztam a boldogságban, mert olyan klasszul bánt velem és ezt meg is mondtam neki. Mindig megosztottam vele, hogy mire vágyom, de azt is elmondtam neki, ha valami nem tetszett. Nagyon nyílt voltam, még arra is megkértem, hogy ne simogasson közben ott lent, mert az elrontja a fenekelés élményét – lesz arra később elég időnk. 

Matthew boldogan vállalta új szerepét. Kis idő elteltével ő rukkolt elő újabb és újabb ötletekkel. Most már nem én, hanem ő találta ki a szerepjátékokat és minden csodálatosan jól működött. 

Nem az úgynevezett ’házi fegyelmet’ gyakoroljuk. Erős, intelligens nőként tisztel engem és gyakran mondogatja, hogy nem szeretne egy olyan nővel élni, aki mindenben engedelmeskedik. Azt szereti, ha legyőzheti a pimaszságomat, persze csak néhány pillanatra, tudván azt, hogy nemsokára ugyanolyan pimasz leszek. 

Mindig meghallgatja az elképzeléseimet. Tudja, hogy azt szeretem, ha a játék közben minden úgy tűnik, mintha akaratom ellenére történne, de végük is az egész játék kölcsönös egyetértésen alapul. Azt is tiszteli bennem, hogy a játékok alkalmával az igen intenzív fenekelés szerez örömet. 

Sokat segít, ha ez ember összeszedi a bátorságát és elmondja, mit szeretne. Mikor az iskolás lány fantáziámat osztottam meg vele, nagyon pozitívan reagált. Megbeszéltük a játékot és egyetértettünk abban, hogy a ruházatom nem legyen túl kislányos, ezért harisnyával és harisnyakötővel kombináltuk az egyenruhát. Felvettem és arra gondoltam „kérlek, ne nevess ki”, de ő nem nevetett és tényleg nagyon klasszul csinálta, a szerepjáték nagyon természetesnek tűnt. Minden, amit mondott, olyan volt, mintha egyenesen az én fantáziámból vette volna elő, így később már arra sem volt szükség, hogy pontos koreográfiával lássam el. 

Most már teljesen egy hullámhosszon vagyunk, tudja mikor kell elfenekelnie. Ismeri a jelzéseket, a szemtelenségeimet, amikor provokálni akarom. Mikor elmegyünk valahová, sokszor megfenyeget, hogy elfenekel és ez engem mindig jóleső izgalommal tölt el. Az sincs ellenére, hogy mások előtt is a fenekemre csapjon, ami meglepett pillantásokat vált ki a többiekből. 

A fenekelős játékok a kapcsolatunk egyéb területein is éreztetik pozitív hatásukat. Sokkal oltalmazóbb és gyengédebb lett velem, persze csak akkor, amikor nem fenekel és sokkal nőiesebbnek lát engem, szóval a fenekelés gazdagabbá tette a kapcsolatunkat minden téren. 

Azt hiszem szükség van arra, hogy őszinték legyünk egymáshoz. Egy csomó mindent olvastam a neten, ami veszélyes lehet. Nem kedvelem az „házi fegyelmet”, ami az igazi büntetésre helyezi hangsúlyt a „vétkes” fél akarata ellenére. Ez lealacsonyítja a nőket és az élet minden bajáért őket teszi felelőssé. 

Fontos számomra, hogy amikor ilyen játékokat játszunk a megfelelő pszichikai állapotba kerüljek. Igyekszem magam távol tartani minden olyasmitől, ami kellemetlen vagy tényleg fájdalmas. Nem szeretném azt érezni, hogy Matthew igazából bántani akar, csak azt, hogy ő ezt akkor teszi meg, amikor én kérem őt erre. Ez egy teljesen más és sokan ezt nem értik. 

A történetemből világos, hogy időre van szükség, hogy megtapasztaljuk, hogyan működik a legjobban a játék. És persze néha hibáztunk is. Ahogy már mondtam számomra fontos a megfelelő lelkiállapot és persze néha nincs kedvem hozzá, mert nem érzem jól magam, vagy más bajom van. Ekkor a másik félnek fel kell ismernie az erre utaló jeleket. Egyszer-kétszer hibáztunk én pedig rögtön sírva fakadtam, nem a fájdalom, hanem inkább a feltörő érzelmek miatt. Ez nagyon elszomorította őt, ezért a játékot mindig valami határozott jelzés előzi meg a részemről. 

Tudom, hogy vannak olyanok, akik azt mondanák, hogy nekem nincs beleszólásom abba, hogy a büntetés mikor és hol történik, de ha egyetértésen alapuló játékról van szó, akkor ezek a jelzések nagyon is fontosak. 

Írta: Emma